bushi.hu - HOME







 Megosztás a Facebook-on    SZAMURÁJOK >>> FEGYVEREI
Megosztás a Facebook-on



A szamuráj soha....soha nem veszítheti el fegyverét, mert ha ez megtörténik, az a legnagyobb szégyenek közé sorolható. Egy szamurájtól csak elvenni lehet fegyverét, de azt is csak életével együtt. A szamuráj harci művészet magában foglalta a lovas harcmodor, az íjjal való bánásmód és a kardvívás tökélyre fejlesztett tudományát.
katana szamurájkard
(a katanát,  a világ legkiválóbb kardjának tartják)
Daisho. Így nevezik a szamuráj személyes fegyverzetét, ami többnyire egy hosszú és egy rövidkardból, s egy tőrből áll. Név szerint Uchigatana vagy Katana, Wakizashi, és Tanto. A szamuráj két legfontosabb és leggyakrabban használt fegyvere a kardon kívül, az íj és a lándzsa volt.

A KATANA a klasszikus japán kard, a szamurájkard. (Más elnevezése a ''shinken', 'uchigawara', vagy 'to'.) A katana-t többnyire békében hordták, csatába a nagyobb és nehezebb tachi-t vitték. Élével felfelé hordták, közvetlenül az övbe tűzve, a kirántás gyorsabbá tétele miatt. A jellegzetesen hajlított ívnek az az oka, hogy az egyenes kardok eltörtek, amikor igazán kemény és ellenálló felületbe ütköztek (sisak, páncél, másik kard), illetve az ívelt pengét könnyebb kihúzni a hüvelyből. Az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hónapok kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve. A kard készítésének tudománya apáról fiúra, mesterről tanítványra szállt. A régi mesterek titkának egy részét csak nemrég sikerült megfejteni, hála a modern anyagvizsgálati módszereknek.

A japán kard két rétegű. A kemény külső réteg (kawagane) felel a keménységért és a vágóélért, míg a belső réteg (shingane) pedig a tartásért és a rugalmasságért.  A mester akkor alakította ki a penge edzésvonalát (hamon), amikor már készen volt az egész penge. Az edzésvonalnak számos neve volt (ez függött az edzésvonal alakjától). Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, ennek köszönhetően különféle anyagszerkezetek jöttek létre, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is eltértek a többitől. A kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje, és újból felhasználja. A csata után maradt törött kardok egy részét soha többé nem is használták fel, hanem elásták valahova, hogy soha többé ne bukkanjon rá senki.

Kiliti Joruto harcművész mester egyik könyvéből:

„Egy bushi mikor elkészül az új kardja, hogy azt kipróbálja, levágja vele az első arra sétáló parasztot.” Ebben a formában vált közismertté a bushi új kardja fogalom.

A bushikat jobban ismerők tudják csak erről, hogy egy valójában hosszú történet, rendkívül leegyszerűsített és megrövidített példáját mutatják ezzel be. Márpedig egy bushi, aki becsületére oly sokat ad, nem öl ok nélkül embert. Az hogy új kardja van, semmiképpen sem lehet ok valakinek a megölésére. Tudjuk, hogy ilyen bushik nemigen létezhettek. A bushi viszont mégis, ha új kardot csináltatott, akkor levágott vele egy parasztot, hogy a kard készítőjét dicsérje vagy leszólja. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű, mint ahogy nekünk leírják néhány mondatban mások. A bushinak ugyanis a kard használatához okot kellett találnia.

Csak ha van ok, akkor vág, mert bushiról van szó ugye.

Nem fog megölni egy bushi senkit sem, csak azért mert új harci ruhája, új kardja van, vagy, mert neki most ölni van kedve. Ugye el tudjuk képzelni könnyen, hogy a bushik nagyra tartott becsületébe ez sehogy se férne bele?! Nem is fér bizony. A kardját pedig mégis csak ki akarja próbálni valahogy. Okot kell hát hozzá gyártania. A bushi becsületébe férő első ok, a tiszteletlenség megtorlása. Tehát nem tesz mást, mint csellel, amihez a kovács inasait is felhasználja, vagy személyesen, de a parasztot valamilyen módon ráveszi a tiszteletlen viselkedésre. A kovács inasai szidják azt görbe lábai miatt, a bushink pedig már messziről kiált arra, hogy vigyázzon, a fűre ne merjen lépni. Járjon a földtúrás tetején, vagy az elejtett köveken, különben megjárja. És a többi hasonló mindaddig, amíg a szegény ember magából teljesen ki nem fakad és idegesen vág vissza a kiáltozókra.

Ahogy megjelenik a paraszton az idegesség, máris ki van próbálva az új kard. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű ez? Hiszen egy bushinak mindenkor adnia kell a becsületére. Egy vele tiszteletlenül viselkedő paraszttal szemben pedig meg is fogja védeni azt. Ezzel elértünk a lényeghez. Mivel a bushi alapismérve az, hogy ő már rég túl kell, legyen azon, hogy haragudjon, de arra már mindenképpen képes, hogy haragját nem mutatja ki az arcán is ellenfelének, ezért elsőként a haragudni tudó és azt ki is mutató ember válik a bushi szemében levegővé. A vele haragosan viselkedő személy ezért az életével játszik, hiszen haragudni rá valamiért annyit jelent, hogy ellensége az illető.

Mint tudjuk, egy bushi pedig nem sokat teketóriázik az ellenségével. Viszont korántsem azért vágja le a haragosát, mert arra megsértődött. Ne higgyünk ilyet. Egy bushi ugyanis egyáltalán nem sértődékeny. Hideg lelki állapota végett erre nem is lehet képes. Egyszerűen arról van szó, hogy egy ideges ember elveszíti az arcát. És aki arcát elveszíti, az emberi mivoltát is elveszíti. A bushi pedig csak embert nem öl meg ok nélkül, de állatot már minden további nélkül, nyugodtan.


A szamuráj a kardjától önszántából soha nem szabadult meg, és legfőképpen nem adta el, mert a lelke egy részét képezte. (A szamuráj kor vége felé ez az eszme is eltűnt, sok elszegényedett szamuráj adta el vagy adta zálogba a kardját.) Soha nem ért ujjal a pengéhez, főleg nem egy másik szamurájéhoz, mert egyrészt ez súlyos sértés, másrészt mert elkezd rozsdásodni tőle, és az ujjlenyomat sem egy szép dísz a csillogó pengén. Aki puszta kézzel hozzáért egy pengéhez, azt a kard gazdája rögtön lefejezte vagy felkoncolta, akárcsak akkor, ha az átlépett a kard felett. Mind a két szabály a mai napig alapvető illedelmesség, amit be kell tartani. A szamuráj mindig gondoskodott a kardjáról, tisztán tartotta, ápolta, hogy a benne lakó lélek szeressen benne lakni, ne hagyja el azt. A katsujinken (= "élő kard") kifejezés jól szemlélteti a szamurájnak a kardjához való viszonyát.

A WAKIZASHI ("az öv kísérője"), azaz a rövid kard vagy tőr a szamurájok hagyományos fegyvereinek egyike, a katana párja és kiegészítője. A pengéje ívelt, 1-2 saku (30-60 cm) hosszú, de átlagosan 40-50 cm, a teljes hossza szokott 60-65 cm lenni. (Más elnevezése:: 'kotachi'.) Ugyan azzal az eljárással és gondossággal készül, mint a katana, de mivel annál kisebb és a pengéje vékonyabb, így jobb minőségű is annál, mert a kisebb és vékonyabb acélt jobban lehet kovácsolni. A katanat ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt a wakizashi, a wakizashit viszont gyakran viselték a katana nélkül. A katana és wakizashi párosát daisho-nak ("nagykicsi") hívják.

Az övbe tűzve viselték, élével felfelé fordítva, hogy a kirántás mozdulatával egyben vágni is lehessen. Amikor egy szamuráj belépett egy házba, a kardját nem vihette be magával, de a wakizashit igen. A katanat ott kellett hagynia a ház előszobájában. Ha a szamuráj netán a wakizashit is letette, az különös bizalomra utalt, mivel ezzel a házigazda kezébe adta életét. A wakizashit többnyire reggeltől estig magukkal hordták, míg a katanat inkább a tartóján hagyták és ritkábban tűzték az övükbe a hétköznapi életben. Ma már csak kevés kardvívó iskola [kenjutsu ryu] oktatja a wakizashi használatát, és a Niten Ichi Ryu Kenjutsu az egyetlen olyan iskola, mely a katana és a wakizashi egy időben való használatát tanítja.

Alapítója Miyamoto Musashi (1584–1645) a japán történelem egyik leghíresebb szamurája, aki erről a két-kardos harcmodoráról vált híressé (egyes források szerint balkezes volt). A szeppukut, azaz a rituális öngyilkosságot (elterjedtebb nevén: harakiri) is általában wakizashival hajtották végre. Ha magas rangú szamuráj követett el szeppukut, akkor lehetett egy asszisztense, aki a has felmetszést követően (gyakran már azt megelőzően) levágta a fejét egy katanával, ezzel elősegítve a gyors és könnyű távozást. Más különben a szeppuku egy kimondottan lassú, és pokolian fájdalmas művelet, ezért is volt igazi dicsőség így meghalni.

A TANTO mérete a 2-3 cm-től a 40 cm-ig terjed. Tömegük pár gramm, de akár 2-3 kilogramm is lehet. Konkrétan egy késről beszélünk, ami viszont ugyanolyan módszerekkel, felszereltséggel rendelkezett, mint a wakizashi, vagy akár a katana (habár kevésbé volt díszes és drága). Kitűnően elrejthető, közelharcban igen hatékony. A wakizashival, tachival és katanával ellentétben nem kimondottan a kardforgató [kenjutsu] iskolákban oktatták, hanem külön harcművészet alakult ki rá, a tanto-jutsu [kés művészete] ami konkrétan a késharc japán megfelelője.


A JAPÁN ÍJ a maga 180-220 centiméteres hosszával feltűnően nagynak tűnik. Másik sajátossága, hogy aszimmetrikus volt, ugyanis a "feszítőpontja" (az a pont, ahonnan a nyíl elröpül) jóval a húr középpontja alá esett. Ez a szamuráj íj a legfinomabb bambusznádból készült, és több rétegből tevődött össze. Toló- és átütőereje meglehetősen nagy volt; nem számított rendkívülinek a háromszáz méteres, vagy még annál is nagyobb hatótávolságú íj. Gyakorlott lövész kutyaméretű mozgó célpontot 150 méterről még biztosan eltalált.Az íjhoz tartozó muníciót, mely legalább 25 nyílból állt, a szamuráj egy ládikószerű tegezben vitte magával, a hátára erősítve. Ezeket az egy méter hosszú, szárnyas lövedékeket többnyire élesre fent fémhegyekkel látták el. A harcosok ezenkívül könnyen gyulladó fejű nyilakkal is rendelkeztek, melyek gyújtólövedékként facölöpöket, várakat tudtak lángba borítani.


A LÁNDZSA kardon és íjon kívül a szamurájok harmadik legfontosabb fegyvere. Rendszeresen használt fegyverként a 14-dik században bukkant fel, olyan időszakban, amikor mind több szamuráj szállt le lova nyergéből, és gyalogos harcosként mindkét keze felszabadult. Ettől kezdve a lándzsák jelentősége ütközetről ütközetre növekedett. A híres lándzsavetők óriási tekintélynek örvendtek.A japán lándzsák a legnagyszerűbb fegyverek voltak. Nyelüket különleges minoségű fafajtákból faragták; szépen ívelt fémhegyüket ugyanazok a mesterek kovácsolták, akiknek a műhelyéből a maguk nemében páratlan kardpengék is kikerültek.

Legelterjedtebb az egyszerű lándzsa, japánul jari volt, melynek hosszú, egyenes kétélű hegye vágott, mint a borotva. A nyél ellenkező vége egy második, rövidebb hegyben végzodött. Ezért aztán a farival mindkét irányban lehetett harcolni. A farinak sokféle változatát használták. Nagyon gyakran két vagy három heggyel látták el ezt a bonyolult szúrófegyvert. Némelyikük oldalába horgokat, késeket, vagy baltákat kovácsoltak. Ismertek voltak olyan lándzsák is,melyeket tüskékkel vertek ki, ezekkel nagy sebeket lehetett ütni.

A jarin kívül a másik lándzsatípus az úgynevezett naginata volt. Amint azt magyar elnevezése - "kardhegyű lándzsa" - is mutatja, ennek a félelmetes fegyvernek a japán kardhoz hasonló, pengeformájú hegye volt. Ezzel a borotvaéles naginatával a gyakorlott harcos nemcsak arra volt képes, hogy ellenfele inait átvágja a lábán, vagy őt magát súlyosan megsebesítse, hanem a felé repülő nyilakat is meg tudta állítani.

forrás: japankultura.






Bushi - www.bushi.hu © 2009 Minden jog fenntartva! | by robagekis

Live Support