bushi.hu - HOME







 Megosztás a Facebook-on    SZAMURÁJOK >>> SEPPUKU
Megosztás a Facebook-on



A szeppuku, vagy nyugaton elterjedt,  másik nevén harakiri, a japán szamurájok rituális öngyilkossága, amely a szégyentől való megtisztulást szolgálja. A szeppuku elkövetője dicsőséges halált hal, családjának nem kell szégyenkezni. Szeppukut csak szamuráj követhet el az ura (a daimjó) engedélyével. Ha az elkövetett bűn nagyon súlyos volt, megtagadhatták a szeppukut a szamurájtól, és egyszerű kivégzésre ítélhették. Ebben az esetben szégyenétől nem szabadulhatott.
seppuku
Bizonyos helyzetekben az öngyilkosság a szamuráj becsületbeli kötelességévé vált. 1333-ban a szamurájuralom első szakasza, a kamakurai sógunátus tragikus eseménnyel végződött. Mikor a felkelők betörtek a városba, és tűzbe borították a házakat, a sarokba szorított védők a Tósódzsi templom temetőjébe húzódtak vissza.

Ott, hogy a fogságbaesés megaláztatásának rémétől megmeneküljenek, a sógun helytartója, valamennyi családtagja és 800 katonája elővették tőrüket, és egyikük a másik után ünnepélyesen öngyilkosságot követett el oly módon, hogy hasát felmetszette.

Minden szónál többet mond ez a szörnyűséges tömeges öngyilkosság arról a mélyreható változásról, mely a 150 éves szamurájuralom során a harcosok rendjének gondolkodásában és érzelmeiben végbement. A hagyományos szamurájerényekhez, a hűséghez, vakmerőséghez, egyenességhez valami új, félelmetes elem társult: olyan komor életidegenség, mely a tulajdon élet értékével szemben tökéletes közönnyel viseltetett, és azt a meggyőződést sugallta, hogy a személyes méltósághoz és dicsőséghez képest a harcos számára a halál "könnyű, mint a pehely", vagyis semmi jelentőséggel sem bírt.

A halálnak ez a teljes semmibevétele annyira rányomta bélyegét a busidóra, "a harcos útjá"-ra, hogy a tan egyik oktatója a következő híres és sokat idézett formulában összegezhette az új erkölcs lényegét: "busidó egyet jelent a halálra való állandó és eltökélt készenléttel. Ha válaszút elé kerülsz és döntened kell, ne habozz válaszd a halálba vezető utat". Gyakorlatilag ez annyit jelentett: bizonyos helyzetekben az öngyilkosság a szamuráj becsületbeli kötelességévé vált.

Ezeknek a helyzeteknek egyikét a kamakurai dráma ecsetelésekor már megismertük. Szégyenletes dolognak számított tehát, ha valaki vesztett csata után fogságba került, aminek az lett a következménye, hogy a legyőzöttek, kivált az előkelő szamurájok sokan önkezükkel vetettek véget életüknek.

A tulajdon élet eldobásának másik indítéka abban a kötelezettségben keresendő, mely a harcosok számára az uruk iránti feltétlen engedelmességet írta elő. Sok szamuráj, kivált a leghűségesebbek ezen azt értették, hogy urukat a halálba is híven követniük kell.

Ennek a gondolkodásmódnak a következményei a régi Japánban véres valósággá váltak: általánosan elterjedt, hogy ha egy előkelő szamuráj meghalt vagy elesett a csatában, kíséretének leghűségesebb tagjai is a halált választották. Ez a szenvedélyes halálvágy végül olyan méreteket öltött, hogy a bakufunak is közbe kellett avatkoznia, és ezt a rítust visszaélésnek bélyegezve megtiltotta.

Az öngyilkosság harmadik gyakori okát két egymásnak ellentmondó kötelezettség összeütközése szolgáltatta. A busidó tiszteletadásra vonatkozó parancsa megtiltotta a szamurájnak, hogy urának nyilvánosan ellentmondjon. Másrészt azonban afölött sem húnyhatott szemet, ha ura méltánytalanul vagy becstelenül cselekedett. Mit lehetett ilyen kilátástalannak tűnő helyzetben tenni?

A szamuráj úgy oldotta fel ezt az ellentmondást, hogy látványos keretek között öngyilkosságot követett el. Ez hatott. A tiltakozásul elkövetett öngyilkosság ugyanis urát nyilvánosan megszégyenítette, ezáltal gyakran elérte, hogy jó útra térjen. A harcosok rendjének tagjai abban az esetben is az öngyilkosságot választották, ha kivégzés fenyegette őket.

A hóhér bárdjától elszenvedett halálnál megalázóbbat egyetlen szamuráj sem tudott elképzelni. Ezért a halálra ítélt harcosoknak jogukban állt, hogy ünnepélyes ceremónia keretei között megöljék magukat. Az ilyen, elökelő tanúk szemeláttára vállalt halál a bűnök maradéktalan megbocsátásával járt, és az elítéltnek meghagyta azt, aminek megőrzéséért mindezt vállalta: a személyes becsületét.

A szeppuku a hűség bizonyításának a módja. Ha a szamuráj valami komoly vétséget követ el, vagy urának bizalma megrendül benne, felajánlhatja a szeppukut, vagy az ura kérheti tőle azt. A szeppukut megtagadni nincs mód.

A rituálé előtt a szamuráj kiválaszthatja segítőjét. Valakinek a segítőjének lenni szintén nagy megtiszteltetésnek számít. A szamuráj a lelki felkészülés és a végrendelkezés után a földre térdepel és maga elé helyezi rövidkardját (vakizasiját) vagy tőrét (tantó). Öltözékét leveti, hogy szabadon hagyja felsőtestét. Ha végez, a segédje mögé áll hosszúkardjával (katana).

A helyesen kivitelezett szeppuku 2 vágásból áll. A szamuráj az ágyékába döfi a pengét, és felrántva ejt egy vágást hasfalán. Ezt követően hasfalának bal oldalába döfi a kardot és jobb oldalra vágja fel. A második vágás az első fájdalmaiból adódóan jelentős koncentrációt kíván.

Egy szépen kivitelezett második vágás különlegesség, ezért nagy tiszteletnek örvend, mert nem minden szamuráj képes rá. Ha az elkövető megejtette mindkét vágást a segédje levágja a fejét a hosszúkard segítségével úgy, hogy nyakának elülső felét ne vágja át, így a fej nem esik le.

Ezért számít megtiszteltetésnek a segédi szerep, hiszen a vágás minőségén múlik a szenvedés végetérésének gyorsasága. A lefejezés lényege, hogy elkerüljék, hogy a harakirit elkövető a halál előtti fájdalom miatt megszégyenüljön.

A szeppuku (Európában ismertebb nevén a harakiri) a szamurájok öngyilkosságának egy olyan egyedi formája, ami a rövid karddal vagy tőrrel történt úgy, hogy a busi kereszt alakú vágással felvágta a hasát, először balról jobbra, majd lentről fölfelé. Ezt dzsúmondzsi-nak hívták („tízes alakú vágás”) mert a tízes számot egy kereszt alakú kandzsival (a kínaiból vett írásjellel) jelölték. Az ezzel a módszerrel végrehajtott öngyilkosság során egyetlen létfontosságú szerv sem sérült, így sok esetben az alanynak még órákig tartó szenvedést kellett elviselnie.

Minamoto Tametomo volt az első aki 1170-ben ilyen formában végzett magával. A szeppukut használta Minamoto Joriszama is, aki egy nagyon magas rangú szamuráj volt. Csapatai vesztettek az Udzsi-híd melletti csatában, két fia is elhunyt a küzdelemben és maga Jorimasza is súlyosan megsebesült egy térdébe lőtt nyílvesszőtől, ezért magához hívatta fegyverhordozóját (Vatanabe Csódzsicu Tonau-t) és kérte, hogy fejezze le.

Mivel azonban az apród nem volt hajlandó ezt megtenni, ezért nyugat felé fordult, tízszer elkántálta a Dzsódzsó-iskola nembucuját („Üdv Amida Buddhának”) majd megalkotta dzsiszei no ku-ját, azaz búcsúversét: „Mint egy elszáradt fa / ami nem hozott virágot / szomorú volt életem / de még szomorúbb napjaim vége / mert nem hagyok hátra gyümölcsöt.” E sorok kimondása után felvágta a hasát és holtan arcra borult. Tonau ezután levágta ura fejét, egy kőhöz kötötte és az ellenséget megkerülve a folyóba dobta azt.

Később, az Asikaga-bakufu idejében megjelent a kaisekunin intézménye, ami azokra az esetekre specializálódott, amikor a szeppukut a kivégzés egyik formájaként végezte el az elítélt saját magán. Amint a térdelő bűnös megejtette a kereszt alakú vágást a hasán, a segéd, aki mellette állt lefejezte, ezzel kímélve meg a fájdalmas haláltusától. Viszont aki lassan vérzett el és eközben írta meg az életét összefoglaló verset, sőt azt még a saját vérébe mártott ecsettel is jegyezte le, annak önuralmát sokáig magasztalták.

A szeppuku később a busik egyetlen elfogadható halálnemévé vált, akár bűnös volt, akár nem, vagy ha leküzdhetetlen problémával küszködött, így több fajtája is kialakult. Az egyik ilyen a szokocu-si („bocsánat kérő halál”), amivel a hirtelen felindulásból rossz szót szóló, vagy illetlenséget elkövető busi válthatta meg bűnét. Hasonló volt a munebara vagy funsi (sérelem vagy bosszúság miatt elkövetett öngyilkosság), amivel a gyűlöletet és a felháborodást fejezték ki.

Egy busi számára a legmegfelelőbb volt, ha szeppuku általi büntetést vetettek ki rá, mivel ezáltal a halál által bocsánatot nyerhetett és tisztességgel halhatott meg, tulajdonát sem kobozták el. Ezzel a si o tamauként („a halál ajándékozása”) ismert előjoggal csak a magas rangú szamurájok élhettek.

Ismert volt még egy fajta szeppuku, a kansi, amit a meggyőzés végső eszközeként használtak, például a mester, hogy jó útra térítse tanítványát. A dzsunsi-t („az úr követése a halálba”) számos magas rangú hűbéres követte el uruk (daimjó) halálakor. Ez a hűbéres hűségét fejezte ki ura iránt, függetlenül attól, hogy betegségben, csatában, vagy szeppukuban halt meg. Szabályai nem voltak, helyzettől függött és kötelező sem volt.

Az öngyilkosság egy másik, szintén furcsa formája a hito-basira („emberi oszlop”), amikor a busi az ura házának építésekor az egyik oszlopnak ásott gödörben szeppukut hajtott végre, majd ráépítették a házat abban a hitben, hogy a halála után majd szelleme fogja védelmezni az építményt. (Hasonló áldozatot követelt egy híd építése is, ám akkor általában egy a falun átutazó ember lett a leendő védelmező szelleme a hídnak.)

A busi feleségek is gyakran követtek el öngyilkosságot férjük halálba való követése érdekében. Nekik már kiskorukban elmagyarázták, hogyan vágják el nyaki ütőereiket és mindig hordoztak maguknál egy kis kést. Az öngyilkosság előtt lábaikat össze kellett kötözniük, nehogy a halál beálltával illetlen pózban merevedjenek meg.

A háztartásból kiöregedett asszonyok, akik csak a család terhére voltak, vagy vízbe fojtották magukat vagy hagyták őket éhen halni.

seppuku

A szeppuku olyan tiszteletreméltó hagyománnyá emelkedett Japánban, hogy még az 1869-es országgyűlésen is kiálltak mellette, európaiak számára józan ésszel nehezen felfogható érvekkel. A Genpei-háború után teljesen elfogadottá vált a harakiri. Rendeletek szabályozták a legapróbb részletekig. Amikor több szamuráj egyszerre hajtotta végre, a legrangosabb maradt legutoljára.

forrás: japankultura      






Bushi - www.bushi.hu © 2009 Minden jog fenntartva! | by robagekis

Live Support