|
SZAMURÁJOK
>>> SEPPUKU
|
 |
A
szeppuku, vagy
nyugaton elterjedt, másik nevén
harakiri, a japán szamurájok rituális öngyilkossága, amely a szégyentől
való megtisztulást szolgálja. A szeppuku elkövetője dicsőséges halált
hal, családjának nem kell szégyenkezni. Szeppukut csak szamuráj
követhet el az ura (a daimjó) engedélyével. Ha az elkövetett bűn nagyon
súlyos volt, megtagadhatták a szeppukut a szamurájtól, és egyszerű
kivégzésre ítélhették. Ebben az esetben szégyenétől nem szabadulhatott. |
|
|
Bizonyos
helyzetekben az öngyilkosság
a szamuráj becsületbeli
kötelességévé vált. 1333-ban a szamurájuralom első szakasza, a
kamakurai sógunátus tragikus eseménnyel végződött. Mikor a felkelők
betörtek a városba, és tűzbe borították a házakat, a sarokba szorított
védők a Tósódzsi templom temetőjébe húzódtak vissza. |
|
Ott, hogy
a
fogságbaesés megaláztatásának rémétől megmeneküljenek, a sógun
helytartója, valamennyi családtagja és 800 katonája elővették tőrüket,
és egyikük a másik után ünnepélyesen öngyilkosságot követett el oly
módon, hogy hasát felmetszette.
Minden
szónál többet mond ez a szörnyűséges tömeges öngyilkosság arról
a mélyreható változásról, mely a 150 éves szamurájuralom során a
harcosok rendjének gondolkodásában és érzelmeiben végbement. A
hagyományos szamurájerényekhez, a hűséghez, vakmerőséghez,
egyenességhez valami új, félelmetes elem társult: olyan komor
életidegenség, mely a tulajdon élet értékével szemben tökéletes
közönnyel viseltetett, és azt a meggyőződést sugallta, hogy a személyes
méltósághoz és dicsőséghez képest a harcos számára a halál "könnyű,
mint a pehely", vagyis semmi jelentőséggel sem bírt.
A
halálnak ez a teljes semmibevétele annyira rányomta bélyegét a
busidóra, "a harcos útjá"-ra, hogy a tan egyik oktatója a következő
híres és sokat idézett formulában összegezhette az új erkölcs lényegét:
"busidó egyet jelent a halálra való állandó és eltökélt készenléttel.
Ha válaszút elé kerülsz és döntened kell, ne habozz válaszd a halálba
vezető utat". Gyakorlatilag ez annyit jelentett: bizonyos helyzetekben
az öngyilkosság a szamuráj becsületbeli kötelességévé vált.
Ezeknek a
helyzeteknek egyikét a kamakurai dráma ecsetelésekor már
megismertük. Szégyenletes dolognak számított tehát, ha valaki vesztett
csata után fogságba került, aminek az lett a következménye, hogy a
legyőzöttek, kivált az előkelő szamurájok sokan önkezükkel vetettek
véget életüknek.
A
tulajdon élet eldobásának másik indítéka abban a
kötelezettségben keresendő, mely a harcosok számára az uruk iránti
feltétlen engedelmességet írta elő. Sok szamuráj, kivált a
leghűségesebbek ezen azt értették, hogy urukat a halálba is híven
követniük kell.
Ennek a
gondolkodásmódnak a következményei a régi
Japánban véres valósággá váltak: általánosan elterjedt, hogy ha egy
előkelő szamuráj meghalt vagy elesett a csatában, kíséretének
leghűségesebb tagjai is a halált választották. Ez a szenvedélyes
halálvágy végül olyan méreteket öltött, hogy a bakufunak is közbe
kellett avatkoznia, és ezt a rítust visszaélésnek bélyegezve
megtiltotta.
Az
öngyilkosság harmadik gyakori okát két egymásnak ellentmondó
kötelezettség összeütközése szolgáltatta. A busidó tiszteletadásra
vonatkozó parancsa megtiltotta a szamurájnak, hogy urának nyilvánosan
ellentmondjon. Másrészt azonban afölött sem húnyhatott szemet, ha ura
méltánytalanul vagy becstelenül cselekedett. Mit lehetett ilyen
kilátástalannak tűnő helyzetben tenni?
A
szamuráj úgy oldotta fel ezt
az ellentmondást, hogy látványos keretek között öngyilkosságot követett
el. Ez hatott. A tiltakozásul elkövetett öngyilkosság ugyanis urát
nyilvánosan megszégyenítette, ezáltal gyakran elérte, hogy jó útra
térjen. A harcosok rendjének tagjai abban az esetben is az
öngyilkosságot választották, ha kivégzés fenyegette őket.
A hóhér
bárdjától elszenvedett halálnál megalázóbbat egyetlen szamuráj sem
tudott elképzelni. Ezért a halálra ítélt harcosoknak jogukban állt,
hogy ünnepélyes ceremónia keretei között megöljék magukat. Az ilyen,
elökelő tanúk szemeláttára vállalt halál a bűnök maradéktalan
megbocsátásával járt, és az elítéltnek meghagyta azt, aminek
megőrzéséért mindezt vállalta: a személyes becsületét.
A
szeppuku a hűség bizonyításának a módja. Ha a szamuráj valami komoly
vétséget követ el, vagy urának bizalma megrendül benne, felajánlhatja a
szeppukut, vagy az ura kérheti tőle azt. A szeppukut megtagadni nincs
mód.
A rituálé
előtt a szamuráj kiválaszthatja segítőjét. Valakinek a
segítőjének lenni szintén nagy megtiszteltetésnek számít. A szamuráj a
lelki felkészülés és a végrendelkezés után a földre térdepel és maga
elé helyezi rövidkardját (vakizasiját) vagy tőrét (tantó). Öltözékét
leveti, hogy szabadon hagyja felsőtestét. Ha végez, a segédje mögé áll
hosszúkardjával (katana).
A
helyesen kivitelezett szeppuku 2 vágásból áll. A szamuráj az ágyékába
döfi a pengét, és felrántva ejt egy vágást hasfalán. Ezt követően
hasfalának bal oldalába döfi a kardot és jobb oldalra vágja fel. A
második vágás az első fájdalmaiból adódóan jelentős koncentrációt
kíván.
Egy
szépen kivitelezett második vágás különlegesség, ezért nagy
tiszteletnek örvend, mert nem minden szamuráj képes rá. Ha az elkövető
megejtette mindkét vágást a segédje levágja a fejét a hosszúkard
segítségével úgy, hogy nyakának elülső felét ne vágja át, így a fej nem
esik le.
Ezért
számít megtiszteltetésnek a segédi szerep, hiszen a
vágás minőségén múlik a szenvedés végetérésének gyorsasága. A lefejezés
lényege, hogy elkerüljék, hogy a harakirit elkövető a halál előtti
fájdalom miatt megszégyenüljön.
A
szeppuku (Európában ismertebb nevén a harakiri) a szamurájok
öngyilkosságának egy olyan egyedi formája, ami a rövid karddal vagy
tőrrel történt úgy, hogy a busi kereszt alakú vágással felvágta a
hasát, először balról jobbra, majd lentről fölfelé. Ezt dzsúmondzsi-nak
hívták („tízes alakú vágás”) mert a tízes számot egy kereszt alakú
kandzsival (a kínaiból vett írásjellel) jelölték. Az ezzel a módszerrel
végrehajtott öngyilkosság során egyetlen létfontosságú szerv sem
sérült, így sok esetben az alanynak még órákig tartó szenvedést kellett
elviselnie.
Minamoto
Tametomo volt az első aki 1170-ben ilyen formában végzett
magával. A szeppukut használta Minamoto Joriszama is, aki egy nagyon
magas rangú szamuráj volt. Csapatai vesztettek az Udzsi-híd melletti
csatában, két fia is elhunyt a küzdelemben és maga Jorimasza is
súlyosan megsebesült egy térdébe lőtt nyílvesszőtől, ezért magához
hívatta fegyverhordozóját (Vatanabe Csódzsicu Tonau-t) és kérte, hogy
fejezze le.
Mivel
azonban az apród nem volt hajlandó ezt megtenni,
ezért nyugat felé fordult, tízszer elkántálta a Dzsódzsó-iskola
nembucuját („Üdv Amida Buddhának”) majd megalkotta dzsiszei no ku-ját,
azaz búcsúversét: „Mint egy elszáradt fa / ami nem hozott virágot /
szomorú volt életem / de még szomorúbb napjaim vége / mert nem hagyok
hátra gyümölcsöt.” E sorok kimondása után felvágta a hasát és holtan
arcra borult. Tonau ezután levágta ura fejét, egy kőhöz kötötte és az
ellenséget megkerülve a folyóba dobta azt.
Később,
az Asikaga-bakufu idejében megjelent a kaisekunin intézménye,
ami azokra az esetekre specializálódott, amikor a szeppukut a kivégzés
egyik formájaként végezte el az elítélt saját magán. Amint a térdelő
bűnös megejtette a kereszt alakú vágást a hasán, a segéd, aki mellette
állt lefejezte, ezzel kímélve meg a fájdalmas haláltusától. Viszont aki
lassan vérzett el és eközben írta meg az életét összefoglaló verset,
sőt azt még a saját vérébe mártott ecsettel is jegyezte le, annak
önuralmát sokáig magasztalták.
A
szeppuku később a busik egyetlen elfogadható halálnemévé vált, akár
bűnös volt, akár nem, vagy ha leküzdhetetlen problémával küszködött,
így több fajtája is kialakult. Az egyik ilyen a szokocu-si („bocsánat
kérő halál”), amivel a hirtelen felindulásból rossz szót szóló, vagy
illetlenséget elkövető busi válthatta meg bűnét. Hasonló volt a
munebara vagy funsi (sérelem vagy bosszúság miatt elkövetett
öngyilkosság), amivel a gyűlöletet és a felháborodást fejezték ki.
Egy busi
számára a legmegfelelőbb volt, ha szeppuku általi büntetést
vetettek ki rá, mivel ezáltal a halál által bocsánatot nyerhetett és
tisztességgel halhatott meg, tulajdonát sem kobozták el. Ezzel a si o
tamauként („a halál ajándékozása”) ismert előjoggal csak a magas rangú
szamurájok élhettek.
Ismert
volt még egy fajta szeppuku, a kansi, amit a meggyőzés végső
eszközeként használtak, például a mester, hogy jó útra térítse
tanítványát. A dzsunsi-t („az úr követése a halálba”) számos magas
rangú hűbéres követte el uruk (daimjó) halálakor. Ez a hűbéres hűségét
fejezte ki ura iránt, függetlenül attól, hogy betegségben, csatában,
vagy szeppukuban halt meg. Szabályai nem voltak, helyzettől függött és
kötelező sem volt.
Az
öngyilkosság egy másik, szintén furcsa formája a hito-basira
(„emberi oszlop”), amikor a busi az ura házának építésekor az egyik
oszlopnak ásott gödörben szeppukut hajtott végre, majd ráépítették a
házat abban a hitben, hogy a halála után majd szelleme fogja védelmezni
az építményt. (Hasonló áldozatot követelt egy híd építése is, ám akkor
általában egy a falun átutazó ember lett a leendő védelmező szelleme a
hídnak.)
A busi
feleségek is gyakran követtek el öngyilkosságot férjük halálba
való követése érdekében. Nekik már kiskorukban elmagyarázták, hogyan
vágják el nyaki ütőereiket és mindig hordoztak maguknál egy kis kést.
Az öngyilkosság előtt lábaikat össze kellett kötözniük, nehogy a halál
beálltával illetlen pózban merevedjenek meg.
A
háztartásból kiöregedett asszonyok, akik csak a család terhére
voltak, vagy vízbe fojtották magukat vagy hagyták őket éhen halni.
|
|
|
A
szeppuku olyan tiszteletreméltó hagyománnyá emelkedett Japánban, hogy
még az 1869-es országgyűlésen is kiálltak mellette, európaiak számára
józan ésszel nehezen felfogható érvekkel. A Genpei-háború után teljesen
elfogadottá vált a harakiri. Rendeletek szabályozták a legapróbb
részletekig. Amikor több szamuráj egyszerre hajtotta végre, a
legrangosabb maradt legutoljára.
|
forrás:
japankultura
|
|
|
Bushi
- www.bushi.hu © 2009 Minden
jog fenntartva! | by robagekis
|
|
|